Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


  Fiú mint barát..Ő az aki megmondja a szemedbe,ha szép vagy éppen enyhén ronda vagy...Ő az aki elmondja,ha hüly p*csa vagy...Ő az aki nem féltékeny rád...Ő az aki nem fog hisztizni veled 1másik pasi miatt....Ő az aki megvéd vagy verekedik ha bajban vagy-vagy valaki bánt...Ő az akiben megbízol és elmész vele bárhová mert biztonságot nyújt...Ő az aki pasi szemmel megmondja a kiszemelt pasiról,hogy érdemes-e vele kezdeni vagy se...Ő az akivel hatalmasat bulizol de,ha részeg vagy akkor addig haza se visz míg jól nem vagy...Ő az aki nem használna ki soha....Ő az akinek a családja nem találgat,hogy szerelem,hanem szinte családtagnak tekint...Ő az akivel nevetek minden baromságon...Ő az aki mer utánad inni vagy megossza veled a fagyiját...Ő az aki bátyám helyett bátyám...És ő az aki a barátom...Mert fiú és lány között van barátság!!!

 

 

Egy fiú és egy lány állandóan veszekedett a drogok miatt. A lány azt akarta, hogy a fiú hagyja abba, könyörgött neki sokáig, de végül beleunt. A fiú szerette a lányt, és bármit megtett volna érte, de nehéz volt, néha újra-újra csábításba esett. Ismét erről vitatkoztak, a fiú végre letette, kezdte belátni hogy igaza van a barátnőjének. Leírta neki vagy 20 sorban, hogy mit érez.. A lány else olvasta, kilépett, mikor visszajött, azt mondta, hogy nem is érdekli őt, amit mondott. A fiú szomorú lett. Ismét drogozott, folytatta, hisz már a lány sem szerette. Másnap jött a hír: A srác meghalt túladagolás miatt. A lány visszanézte a beszélgetést, és végre elolvasta, amit a fiú írt neki akkor. "Kérlek, mondd utoljára hogy hagyjam abba, és megteszem érted. Csak kérj meg még egyszer, és segíts túljutni ezen. Érted megtenném. Bármit. Még utoljára, és kidobom az összes anyagot ami nálam van, elfelejtem örökre, legyél mellettem mindig. Kérlek, rád van szükségem. " .........

 

 

Legszívesebben ordítanék vele, hogy miért teszi ezt. Miért? Én nem hívtam, már majdnem túl voltam rajta...és akkor mikor minden kezd helyrerázódni, újra felbukkan és robbant! Felzaklatja az életem, majd eltűnik újra. Ez mire volt jó? Feltépte a régi sebet...most újra vérzik... elérte amit akar... és most ismét elment. Ez kellett? Ha újra találkoznánk csak kiabálnék és megmondanám neki, hogy... nem ez nem igaz... mert hülye vagyok, és ha újra jönne, úgysem bírnám és ismét a karjaiban kötnék ki?! Hogy miért?...Mert egy naív buta lány vagyok, aki egy pillanatnyi boldogságért vállalja a szenvedést...csak tudnám miért...

 

 

 

 

 

-Lány:szeretsz?-fiú:igen-lány:feláldoznád értem az életed?-fiú: (kicsit elcsodálkozva pár másodper mulva)biztosan-lány:és nemcsalnál meg soha?-fiu: (megint kicsit csodálkozva a kérdés hallatán pár mp mulva)nem.A lány elgondolkozik majd aztmondja a fiúnak egykis szünetre lenne szükségem h átgondoljam a dolgokat.A fiú szomorúan elfogadja a lány döntését.Pár nap múlva a lány úgy gondolja titokban összejön egymásik csávóval h kiderüljön jó lesz e vele,vagy hiányozni fog e neki a barátja.A fiú már nagyon hiányolja a lányt úgy dönt elmegy hozzá és megbeszélik a dolgokat.A lány éppen akkor készült a „titkos randira”,mikor a fiú elment hozzá látta h a lány megy vhova ezért sietve ment h utolérje.A lány észre sem vette a fiút átszaladt a forgalmas úton amikor egyszercsak paff.A lánynak semmi baja sem lett a fiú viszont félholtan feküdt az úttesten.A lány odahajolt és látta h a barátja az.A fiú csak annyit mondott:-Látod megmentettelek,és szeretném azt h tudd nagyon szeretlek és nem csalnálak meg soha.Mielőtt meghalnék 2 kérdésre szeretném ha felelnél:Szeretsz?és te sem csalnál meg engem soha?A lány már zokogott és nem mert válaszolni mire felelt volna a kérdésekre a fiú meghalt..

 

 

 

 

 

 

 

Egy levél Neki...

"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem!
még mindig kimondhatatlanul szeretlek,pedig már két év telt el búcsúnk óta,
de még mindig előttem lebeg az utolsó óra,
Az utolsó,édes pillantás,mit rám vetettél,
gyönyörű két szemed,mivel egyszer,utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek,és bárhol is járok,
mindenhol egy emléket találok...
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége,
s hoy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam csengő hangod,láttalak,s életre kelt az édes múlt,
Hiába küzdöttem,egyedül kevés voltam ellene,így emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük,és előtted is,de nincs hely hová bújjak,
A régi,közös,szép emlékek újra meg újra feltörnek,s nem kellenek már az újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem,s az életemet,
midenemet odaadnám azért,szívemet lelkemet....
Hogy csak messziről is,de újra lássalak,s hogy érezzem illatod....
hogy újra fülemben halljam édes hangod,egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg,hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem,fáj a levegővétel,szinte belehalok.
Nem akarok már nélküled élni,Nélküled nem is létezek.
Nem megy már semmi...minden fáj...Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel,kisér a halál,
hiszen két szemem szüntelen keres,de sehol nem talál....
Boldogtalan életemből hiányzika törődés,
s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem,boldogság,édes és tiszta gyermeki öröm,
mindent mit magamban éltem át,már magamban őrzöm.
Nélküled szíven nem nyugszik,szüntelen csak az álmatlanság hál velem,
félek,rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolnak,szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,
fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt,
Bár elmondhatnám,hogy öl meg lassan ez az érzés,
de megfagynak a szavak,s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek,hiszen örökre elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már...inkább elfojtom magamban minden emlékedet.
Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,
s önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam,hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam,
annak ellenére,hogy megbántott,még sem tudtam feledni...nagyot hibáztam.
Óh,istenem! Hányszor mondták,hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták,értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót,hogy VÉGE,
mintha minden álmom,s vele életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök,
most már csak bátorságot gyűjtök.
Csak a halál csókját érezném már végre....ennyi csak,mit remélek,
Le akarok lépni az útról,mit már oly rég óta járok.
Hisz többé már soha nem lesz velem,kit annyira várok,
el akarok végre menni,de nem tudlak búcsú nélkül itthagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok,talán így jobb,hisz nem gondoltam,hogy gyenge is tudok lenni,
hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre...de még ígyis szeretlek mindig,
csodás emléked magammal viszem,egyenesen a sírig.

 

 

Szeretlek ...

Egy vidám forgatag kellős közepén találkoztam vele.
Magas volt, barna karcsú akár a jegenye így szólt: Kislány szabad egy táncra?
Alig vártam kimondnai igen
Szeme égő tűzként parázslott s ha rámtekintett nevetett.
Tudtam éreztem már akkor, hogy az első percben megszeretett.
Egy év telt el azóta, oly gyorsan szált el mint egy pillanat. Miközben gyakran találkoztunk s loptuk a forró csókokat.
Azt hittem boldogok vagyunk , szeretjük egymást nagyon.
A suliból hazafelé tartottam, mikor megpillantottam valakit aki, velem szembe jött.
Integetni akartam hisz ő már messziről integetett, de észre vettem valakit és nem emeltem fel a kezemet.
Kezét egy ismeretlen lány szorította oly fájdalom volt nézni ezt nekem, éreztem, hogy a könnyek lassan elborítják a szemem.
Hát így szeret, ezt tette vele?
Én inkáb meghalok, hisz így mit ér az életem
A sarkon feltünkt egy taxi, mint egy veszedelem
Én az útestre léptem, a többire már nem emlékszem
Mikor már feleszméltem, hatalmas tömeg állt körülöttem
Csak éppen azt nem láttam akit kerestem
Ekkor észre vettem, hogy mégegy test hever mellettem.
Igen ő volt a bátor, aki engem saját testével védelmezett
Félig eleven, félig halott.
Rajtam kivül senki sem tudta, hogy ő már a halálával birkozott
Gyengülő kezével megszorította a kezemet, utolsó erejét összeszedve egy mondatot rebegett
Meg kell mondanom, hogy az a lány a húgom volt
Gondolj rólam amit akarsz, én akkor is szeretlek.
Mardosó, keserű ön vád már az egész életem
Mert volt egy fiú aki ezzel a szóval halt meg
,,Szeretlek"

Kép

   

Szerelmes tragédia

E- tragikus eset, mit nektek elmondok, egy őrölt szerelem végére tett pontot. Talán a féltékenység volt a nagy hiba, melyből kifolyólag lett a tragédia. Szép tavasz estélyén, ahol csendes a táj. Szerelem tüzében égett az ifjú pár. Halkan sugdolóztak, némán csókolóztak, boldogságuk taván vígan lubickoltak. Ám az idő múlott, tavasz nyár követte. Nyarat pedig az ősz hűvös szele. Szerelmük mámora a tetőfokára hágott, őrjöngtek egymásért, szőttek sok szép álmot. Egy napon vitatkozni kezdtek, sok vita hevében sértő szót kerestek. Végül a fiú megütötte a kislányt, majd elé borult, s kérte bocsánatát. Könnyes szemmel mondta: Kicsi-kicsi szerelmem, csak most az egyszer bocsáss meg nekem. Imádlak, szeretlek, kérlek, ne haragudj rám. Én szörnyű vétkem, szívből bánom drágám. gúnyos, sértő kacagás volt a felelet. Tűnj a szemem elöl, nem kellesz már nekem. Tudd meg, nem szeretlek, buta kisfiú. Gyűlöllek, megvetlek átkozott ifjú!

Mint a villám súlyt a földre, oly erővel hatott a válasz a szívére. Felállt, szólni akart, de elcsuklott hangja. Döbbent arccal nézett a lányra. Lehajtotta fejét, elindult az úton szívébe nyilalt a fájdalom. Egy, csak egy dolog volt az eszébe. Elküldött, nem szeret, minek így az élet?
Otthonába érve, lerogyott az ágyra, merengve gondolt az elmúlt ifjúságra. Tudta, hogy vége, nem jön vissza soha, utolsó levelét ekképp fogalmazta:
"Unom az életet, így tovább nem bírom, Inkább a halált, mint magányt választom. Tudom, hogy vétkeztem, de nagyon megbántam. mindenre gondoltam, de ezt nem vártam. Utolsó percemben ezért azt kívánom ne légy boldog soha ezen a világon! Jussak majd eszedbe, ha én már nem leszek emlékezz majd arra, hogy nagyon szerettelek. Ravatalomhoz ne merj közel jönni, utolsó utamat egyedül fogom megtenni. Megszólal a harang a szomorú napon. Gondolj majd rám, de könnyed ne hulljon. Temessenek engem temető sarkába, temető sarkának legkisebb zugába. Ne találjon rám senki ezen a világon, talán ott a másvilágon. Ha később mégis bántana a dolog, úgy érzed többé nem lehetsz már boldog, gyere ki majd egyszer a zug temetőbe! Zug temetőnek legzugabb részébe!"

Ekképp fejezte be a fiú a levelét, melyre neve helyett, egy könnycseppet ejtett. Könnyebb meghalni, mint örökké bánkódni nem tudnálak soha elfelejteni! Ezután elhagyta otthonát. Magába zárkózva ment csak egyre tovább. Nem szólt senkinek kivel találkozott. Közelgő halálról mélyen álmodozott, lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére, utolsó pillantást vetett a tájra. Levetette magát, a mélybe zuhant, földre csapódva a lelke elsuhant. Hiába várták, nem ment haza többé, barátai mentek, hogy megkeressék. Hűvös őszi reggelen rátaláltak végre, megmeredve feküdt egy szikla tövében. Egyik zsebében egy levelet találtak, mely megvolt címezve egy szőke kislánynak. Olvashatatlan volt, hiszen vértől ázott, csak a címzett értette meg e pár sort. Nagy fájdalmak között búsan eltemették, sírtak is szüntelen, hisz nagyon szerették. Volt még valaki, kit nem vettek észre, temető sarkában talpig feketében. Ó, hogy mit érzett-e rövid idő alatt?

Gyötrődött a lelke, szíve majd meghasadt. Csak állt némán és a távolba meredt, talán várt rá így valaki, akit szeretett? Ekképp ábrándozott búsan magában, majd hosszú léptekkel eltűnt a homályban. Késő este lett mire hazaért. Szülei kérdezték, de ő nem felelt. Vacsorázni hívták, de ő nem evett velük. Halálsápadt arcán jéghideg bánat ült, édesanyja kérte:
- Szólalj meg kislányom! - de ő ellökte magától s a szobájába ment. csendes falak közt hol nem látta senki, bánatos szeméből egy könny csordult ki. Később, mikor kint is minden elcsendesedett, bánatosan az ablakon át ment el. A temetőbe érve lelassultak léptei, hívta őt valaki, úgy rémlett neki . Bent a sírok között hevesen vert szíve, borús tekintete a zug sarkot kereste. Meghalt a szeretője, miatta tette ezt, megcsalta szívét, s ő belehalt ebbe. Szeretett ő téged, de elküldted a halálba, nyugszik már e-földön örök méltóságban. Az éj leple alatt vki halkan zokog, siratja a fiút ki már régen halott. Késő bánat ezt maga is jól tudja, de a szerelem gyötri, kínozza.

Megzörrennek a fák kint temetőben, ismét valaki sír, halkan, remegve. Sírjál csak kislány, zokogjon a lelked, neki is fájt, mikor kinevetted. Szellő elsuhogott, csend borult a tájra, hangos zokogással borult a fejfára. Végső bánatában kést húzott elő, teljes markolatig a szívébe döfte ő! Felszökkent a vére, rázuhant a sírhalomra, megremeg a teste, lelke elsuhan. Elcsendesül minden, a temető néma, csak egy test borult a sírhalomra. Másnap édesanyja bemegy a szobába, de a kislány ágyát üresen találja. Amint a nyitott ablakra tévedt szeme, mindent megértve sírva borult le. Ekkor kopogtat a temető őre, benyit hozzájuk, szomorúan ült le. Halk szavakkal mondja: Lányotok nem él már, friss sírhalmon fekszik, szívében tőr áll. A pillanatnyi csöndet, zokogás követte, idős házaspár sír egymást átölelve. Közben a halottat behozták a házba, letették a hűlt, hófehér ágyra.

Csodálatos arcán halovány mosoly látszott, fátyolos szeméből boldogság sugárzott. ez a boldogság nem az élet fénye, hanem a boldogság utolsó jelképe. Megkondult a harang, vitték a sírt messze, temetés lesz ismét, a kongás ezt jelezte. Fekete koporsóban, fekete ruhában, barátai vitték utolsó útjára. Leeresztették a sír fenekére, oda ahová a levélben kérte. Szerelme mellé került koporsója, így tért végül ő is, örök nyugalomra.

 

 

 

 

Igérem, hogy többé....

Ígérem, hogy többé nem zavarlak,
S most már többé nem érdekelsz.
Egy lány félre áll utadból, és nem lesz többé játékszered.
Szemed csillogásán látom,
Vártad ezt már azt hiszem.
Meg kellett volna tennem rég,
De mindent legyőzőtt a vágy és a szerelem.
Gondoltam mit tegyek, mit csináljak....
Nélküled mi lesz az élet, mi lesz a cél?
Ha mégis neked kellett, ne gondolj arra, hogy könnyes szemmel búcsúzom.
Tudom késő már, elveszítettelek és nem jössz vissza sosem.
Akarod mg most is talán....
Nem szóltál csak elmentél csendesen,
Mond miért van az, hogy mindíg azt szeretjük ki mást szeret?
Miért van az, hogy fájó könnyet ejtünk, ha a múlt emléke énekel?
S bár találunk szebbet, jobbat a lelkünk,
Azt az eggyet sosem feledjük.
Elhatároztam, hogy elfelejtelek,
De ha meglátlak úgy érzem, te vagy az igazi!
Megfogod látni, ha majd múlnak az évek, ki volt az ki igazán szeretett Téged!
Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, hogy menny csak el.
Ki menni akar azt hagyni kell.
Mosolyog hozzád az arcom, de mögé már seni sem lát.
Most látom, hogy milyen nehéz ha elhagy egy jóbarát..
Kacagva búcsúzom en is, de hangom mégis remeg,
Mosolygok az utcán végig, és aztán befordulok.
Fáradtan szememhez nyúlok:
...Könnyem csorog...
Ha valaki megkérdezné: Mit jelentesz nekem?
Lehajtott fejjel csak annyit mondanék:
-Semmit csupán az életem!
Megpróbáltam nem gondolni Rád, de néhány percnél nem bírtam tovább.
Gondolataimból elüztelek, de Te százezerszer visszaérkezel.
Hogyan mondjam el mi nyomja lelkemet,
Eggyetlen érzés mely kitölti szívemet.
Hogyan mondjam el?:
Lehet fájó könnyek közt, amik éltetnek.
Nem... nem akarok neked csalódást okozni, csak azért mert szeretlek.
Halgasd meg az én fájdalmas versemet,
Melyet neked irtam, hogy igazán mit érzek.
Mert mit ér a hit, ha nincs kiben hinned,
Mit ér a szerelem, ha nincs kit szeretned,
Mit ér a bizalom, ha már nem bízok benned,
S mit ér az élet, ha nincs kiért élned?
Látod én már nem hiszek mert nem hihetek.
S nem bízok mert, benned nem bízhatok meg.
De még mindíg szeretlek, mert van kit szeretnem.
S, hogy mit ér így az életem?
Talán annyit amennyit adtál nekem.
Eggyütt töltöttünk sok szép éjszakát.
Mikor hazaértünk így szóltál: - jó éjszakát.
Boldogan mentem be a kapun, s arra gondoltam, hogy mikor találkozunk?
Pár nap múlva újra találkoztunk.
Mindíg szerettelek és nagyon imádtalak,
Néhány hétvége még a mién volt,
Aztán megláttam valamit ami talán igaz sem volt.
Más lánynak fogtad márt a kezét,
Nem bántott téged, hogy látlak én,
Nem szóltam semmit, mit szólhattam volna.
Rájöttem, hogy ennyi volt és gondoltam jól van.
Két nap múlva újra találkoztunk.
Látszott rajtunk, szomorúak vagyunk.
Te halkan ígyszóltál maradjunk barátok...
Sokáig nem tudtam mit mondjak erre,
De elkellett hinnem, hoyg örökre vége.
Elmentél tőlem, s én hagytam, hogy menny csak el.
Aki menni akar azt hagyni kell.
Hazug kacagással indultam a kapu felé, és éreztem, hoyg sírnom kell.
Ha valaki akkor megkérdezte volna, mit jelentesz nekem,
Lehajtott fejjel csupán annyit mondanék:
-Semmit csupán az életet!
Ha valaki megkérdezte volna akkor miért sírok,
Zokogva felelném, ne ismerd meg a bánatot.
Talán Te is így éreztél mikor menni láttál,
De ne feledd el, hogy aki megcsalt, az Te voltál.
Azóta 2 hónap telt el, és a 2 hónap után eggyütt voltam veled.
Boldog voltam mert szerettelek Téged.
De le kell mondanom rólad ezt érzem.
Tudom, hogy nem szeretsz és ez fáj nekem.
Ha veled vagyok csak még jobban szenvedek,
Már megszokhattam volna a sok csalódást,
De a szívem már nem bírja ezt a csapást!

 

 

Egy fiu és egy lány

Történetünk kezdődik egy májusi éjszakán, mikor megismerkedett egymással egy fiú és egy lány. Moziból igyekeztek haza éppen, már átölelkezve és kéz a kézben. Eltelt egy év, mint a pillanat, gyakran adtak egymásnak forró csókokat. A lány a fiút nem vette komolyan, ezért a fiú szívében örök félelem van. Attól fél, hogy elveszti a lányt, kit úgy kíván, s a szíve, hogy imád. Beteljesült a sorsa egy ködös délután, mikor mást ölelgetett az a szép lány. Az egész teste lángolt, s arca piroslott. Odament a lányhoz, vígan köszöntötte, senki sem tudta, ez az utolsó beszéde. Mikor hazaért, lerogyott a székre, egy lapot vett elő, s ezt írni kezdte:
„Azt hittem szerettél egyetlen virágom,
te voltál mindenem ezen a világon.
De te már nem vagy, könnyen másé lettél.
Szerencsétlen vagyok, s az ilyen minek él?
Meghalok inkább, mert nem bírom már.
A két ölelő karod más fiúra vár.
Búcsúzom tőled az Isten áldjon meg.
Te a világon maradsz, én elmegyek.
Az én szívem téged soha nem feledett.
Gondolj Rám néha, ki téged szeretett.
Szeretlek most is, bár nem sokáig élek.
Mire olvasod ezt, nem lesz bennem lélek!”


Mikor ezt írta, borítékba tette, örült a mának, s a múltat feledte. Boldogan ment a sírba, a halálba, pedig tudta, hogy nem jön vissza. A fiú egész közel ment a folyópartra, és belevetette magát a zúgó habokba. Megkapta a lány a fájdalmas levelet, s hullatott érte fájó könnyeket. Elment a partra, a könnye csorgott. Felidézte magában a sok szép csókot. Átgondolta a régi szép időket, mikor szíve egy fiúért égett. Nem tétovázott, a folyóba ugrott, s lelke a mennybe szállt. Történetük véget ért egy ködös májusi éjszakán, hol a sírban egymásé lett egy fiu és egy lány.